Elkerülhető-e, hogy egy konzervatív márka úgy környékezze meg a tizen-huszonéveseket, hogy közben nem válik automatikusan nevetségessé? Nem lehetetlen küldetés – feltéve, hogy előbb megtanul folyékonyan beszélni a fiatalok nyelvén. Persze ha nem akarja, hogy körberöhögjék az akcentusa miatt, jobb, ha inkább beszerez egy native speakert tolmácsnak. Ez utóbbi történt az OTP Junior arculatváltásánál.

A hazai pénzintézetek nagyöregje maga helyett zöldfülűeket küldött a frontvonalba: arculattervező pályázatot hirdetett a képzős egyetemisták körében – és nem bánta meg. A verseny győztese a másodéves Borzák Márton, aki nem aprózta: tüneti kezelés helyett mindjárt teljes vérátömlesztést eszközölt a márkán. Az alapsziporka szerint a fiatalokat összeköti a zene, ha tetszik: ez a közös nyelvük – „lefordította” hát a pénzt a zene nyelvére. Bővebben: felrobbantotta raszterpontokra, majd a pontok színtartományaihoz hangsávokat rendelt. Az eredmény: a pénz ritmusra mozog, az arculat pedig dinamikusabb már nem is lehetne. Alighanem ennek is köszönhető, hogy a szokásos prospektus-printhirdetés-banner kombó mellett a vadonatúj dizájnnal lépten-nyomon találkozhatunk majd a zenei fesztiválokon, sőt: az OTP Junior – Adidas Streetball Challenge-en is.

A kampány tehát a tervek szerint nagyot fog szólni – ennek ellenére nem az OTP az első hazai cég, amely örömmel konstatálja: ha verebet nem is, mást nagyon is lehet fogni dobbal. A „valamiből zene”-ötletet ugyanis itthon már egyszer sikeresen elsütötte a T-Mobile. A fotókból komponált csengőhangok, az ún. Youzzikok által megcélzott korosztály pedig nagyjából lefedte az OTP Junior célcsoportjáét…

A fanok már régóta csinálnak magukból élő reklámoszlopot egy zenekar vagy album, esetleg rendezvény hivatalos(?) T-shirtjét viselve. Hovatartozást, identitást lehet vele kifejezni, szóval jó divattermék.
Ennél azonban több is lehet benne vagy inkább rajta!
A www.musictee.com honlap elindítói – egy indie kiadó és egy divat label – új módját választották a zene és a meglehetősen “piros óceánban” kapálódzó divattermékek értékesítésére: a banda minden T-shirtje egyedi kódot kap, ami a megfelelő webes felületen bepötyögve beváltható, és a póló hátulján szereplő tracklist így letölthető. A fejlesztők egyébként ennél tovább is tekintenek. Most tesztelik azt a verziót, amelyben QR kódhoz kötve a tartalom mások számára is elérhetővé válik (amennyiben a tartalomtulajdonos ezt jóváhagyja). Tehát megyek az utcán, a legújabb KoZsó pólómban, közben a fülemben bömböl az imént letöltött Szamuráj 2, s közben a szembejövő nyuszkók mobillal fotózzák a kódot terebélyes hasamon, hogy így ők is azonnal letölthessék a pólóm zenei tartalmát.

Napjainkban, amikor “Nyugaton” lassan újra menővé válik legálisan tartalmat fogyasztani, meglehetősen jó gondolatnak tűnik így kínálni két terméket, egyszerre “használva” és jutalmazva a hűséges fogyasztót.
 

Sokasodnak a kiosk-dealek. Tabáni 3 trackes maxija után most a Bëlga albumát lehet párszáz forintos áron nyomtatott sajtótermékhez megvásárolni. Ez az üzleti modell legfeljebb a hazai fogyasztóknak lehet új, hiszen már a környező országokban (pl. Csehország, Románia) is évek óta zajlik – esetleg már le is csengett – ez az értékesítési módszer, mely az egyik utolsó erősfeszítés arra, hogy a hangfelvétel-tulajdonosok életet leheljenek a fizikai értékesítésbe. Éppen az ottani tapasztalatok rövid elemzésével próbálkoznánk most meg.

A csökkenő példányszámokkal és reklámbevételek hiányával küzdő print termékek nekiláttak az új bevételforrások kiaknázásának vagy nem hagyományos promóciók kiötlésének. A helyzetük megérett arra, hogy részesedéses dealekkel, royalty-modellekkel is megpróbálkozzanak. Ez pedig kapóra jön azoknak a kiadóknak, zenekaroknak, akik a közvetlen hangfelvétel-értékesítési bevételeken túllépve, az ilyen típusú dealek promóciós értékét kiaknázva szeretnék dalaikat minél szélesebb rétegekhez eljuttatni – hogy aztán később az így keletkezett slágerekre építsék élő műsoruk értékesítését fesztiváloknak, szervezőknek stb.
Egyes esetekben (pl Romániában és Görögországban) olyan extremitások is előfordulnak, ahol kimondottan a lemezhez gyártódik magazin, melynek tartalma kizárólag az adott kiadó egyéb termékeit hivatott bemutatni.

Az ügynek zenekari/kiadói szempontból két komoly hátránya van:
-    tovább erősíti a piacban azt a képzetet, hogy a fizikai hordozókon vásárolható hangfelvételek bolti ára messze túlárazott (azzal most nem foglalkozunk, hogy ez a képzet egyébként helyes-e).
-    amennyiben nem tud valamilyen minimum bevételt kiharcolni a laptól a tartalomért, abban az esetben a teljes anyagi kockázatot ő viseli. Ez pedig meglehetősen magas, lévén, hogy az országos terjesztéshez szükséges minimum példányszámok a jelenlegi lemezfogyási adatokkal összevetve rendkívül magasak. A terjesztői hálózat iszonyatos rugalmatlansága miatt gyakorlatilag masszív remittenda van kódolva ezekbe a porjektekbe, ami könnyen és alig kontrollálható módon fordíthatja mínuszba a mérleget. Akkor pedig senki nem keres.

Ezekben az esetekben a jó deal tehát, ha megfelelően kiválasztott tartalom párosul alaposan előkészített és felépített sajtó promóval, esetleg megtámasztva külső szponzorral. Amúgy meg inkább érdemes a szerencsésebb történelmi fejlődésű piacokon alkalmazott kuponos/zeneletöltős megoldást alkalmazni. A Bëlga célközönsége amúgy is erősen internetezik...

A közösségépítés és egy új üzletforma találkozott néhány éve a neten az első crowd-management site-ok létrejöttével. Azóta ez az üzleti modell a legkülönbözőbb iparágak kedvelt vállalkozási formájává lett. Van ilyen keretek közt létrejött söröző, étterem, fesztivál, de még filmprodukciós cég is. Ami azonban minket leginkább érdekel: zenei menedzsment cég és zenekar.

De mi is a crowd management lényege? Az ötlet egyszerű, edukatív és nagyon szórakoztató. Adott egy közösség, melynek tagjai virtuális részvényesévé válnak egy  - például esetünkben – zenekarnak. Befektetésük arányában nyernek szavazati jogot a zenekar létrejöttének minden fontos döntésében. Akár már onnan, hogy kik legyenek a banda tagjai, egészen odáig, hogy melyik fesztiválokon, milyen gázsiért lépjen fel a banda, mely rendezővel készítse, milyen büdzséből a videoklipjét stb.

A nemzetközileg legsikeresebb erre létrejött portálok, mint a sellaband.com vagy a francia kisskissbankbank.com a részvényesi elemeken túl sales tevékenységre is adnak lehetőséget a “crowd-managereknek”, egyfajta affiliate program keretén belül. A részvényesek már létező zenekarok közül válogathatnak, adhatják-vehetik részvényeiket, hogy megfelelő szavazatokat és némi ügyeskedést követően a jó szimatú mini-managerek akár jelentősebb pénzt is bezsebeljenek – befektetéseik arányában – egy-egy sikeresebb zenekarból (a sellaband.com repertoárjából nem az első zenekar nyer major lemezkiadónál nemzetközi szerződést!).

Az itthon létrejött változat – melyben szerény visszafogottsággal szeretnénk nyugtázni, hogy ötletgazdai és tanácsadói szerepkörben az Amadeus is részt vett – a zenekar teljes felépítését, minden fontos döntést a crowd-managerekre bíz, akik a Coke.hu-n futó loyalty-akcióból jól ismert pontjaikért vásárolhatnak részvényt a zenekarban. (A kommunikáció oroszlánrészéért a Neo Interactive ügynökség felel, míg a megfelelő tartalmi hátteret és tartalom-managementet a Universal Music biztosítja.) A jelenleg a tagok kiválasztásánál járó project első csúcspontja az augusztus közepi nagykoncert a Coke Club színpadán, melyet egy önálló album megjelenése követ. A MyCokeBand mini-managerei – saját virtuális személyi titkárjuk segítségével – 2010.12.31-ig követhetik figyelemmel és befolyásolhatják a banda életét. Ezt követően mérleg készül a banda eredményéről, és a legügyesebb, legaktívabb managerek beruházásaik arányában profitálnak az akcióból.

Következtetést – részint személyes érintettségünk folytán – most nem írunk, de bízunk benne, hogy a játék örömén túl, egy sikeres akciót követően, egy sikeres és hosszútávon életképes banda dalai szereznek majd örömet mindnyájunknak még jó sokáig a rádióban és élőben egyaránt. Erre megvan minden esély, mert a csapat és a számok is közös(ségi) ízlés alapján születnek.

Ahogy melegszik a levegő, úgy jön el menetrendszerűen itthon is a music-driven (vagy annak titulált) kampányok ideje. Az idei szezon egyik első fecskéje az örökzöld Sport szelet.

A Papírpárbaj névre hallgató promóciót egy az egyben a zene viszi el a hátán. Van egy adott, masszív alap, a Sport szelet lojális rajongótábora, amelyet a zene, mint a kampány fő kohéziós ereje igyekszik egyesíteni. A koncepció ügyesen, szinte észrevétlenül mossa el a „régi” Sport-kedvelők és a zöldfülű sportosok közötti határt. (Ha egyáltalán van ilyen, hiszen ehhez a retrómizéria túl gyakran üti fel a fejét.) A „párbajban” ugyanis az élőzene és a DJ-szettek hívei igyekeznek megvédeni igazukat – csokipapírjaik ellenében leadható szavazataikkal. Az ellentét persze kamu, hiszen a „háború” a terebélyes Sport-umbrella alatt dúl, rafináltan összehozva és csevegésre bírva a két tábort – a microsite-on túl a közösségi médiában is. Végül is: a szeretetnél és a gyűlöletnél kevés dolog hozza össze jobban az embereket…

"Vájtfülűek" számára a sztorin kívül a kampány hozzáadott értéke lehet érdekes. A szokásos nesze semmi, fogd meg jól porhintés helyett ugyanis ez a promó a zenéről (is) szól. A userek a microsite csinos, kétcsatornás rádióján ingyen hallgathatják kedvenceiket, élő sztárchaten léphetnek velük kapcsolatba, a közösségi felületeken (beleértve a Facebook mellett a YouTube csatornát is) pedig bennfentes és/vagy a rajongók által lefülelt zenei infók, videók, letöltési lehetőségek között mazsolázgathatnak. Nyilván nyerni is lehet mindenféle szokványos kütyüt (hiába, botfülűek is lehetnek édesszájúak) – a mi nézőpontunkból viszont inkább a kampány záróakkordja (sic) érdekes. A szavazatok összesítése után ugyanis a győztes bandák vagy DJ-k természetesen egy bulit is abszolválnak, amelyre szintén belépőket sorsol a csokimárka. Magyarul: a kellemes lehet a hasznos szerves része is, nemcsak (a nemszeretem korszellemnek engedve) az utánfutója.

PR fogásnak nem ügyetlen úgy kommunikálni egy – gyakorlatilag – zenei stock szolgáltatást, mint ahogy ezt a Musicrevolution.com teszi. Zenészek és producerek egymásra találnak az internet határtalan lehetőségeinek világában. Rögtön formálódik is lelki szemeink előtt a sok virtuális szuper-project, ahol garázszenekarok és garázsproducerek (már ha vannak ilyenek egyáltalán) egyik napról a másikra multi-millió dolláros zenei tényezőkké válnak, hála a musicrevolutionnek. Az internet jótékony demokráciája széttöri a megmerevedett major-kiadói struktúrákat. Nem kell többé managereknél és A&R-oknál házalni, demózni, a gatyánkat jó nevű(nek látszó) producerekre költeni, félhülye talent-scoutokkal bratyizni stb. Feltöltjük, beárazzuk, egymásra találunk, kaszálunk. Ráadásul mindezt “musician-friendly” jogi és üzleti keretek között.

Jól hangzik. Annyira jól, hogy az oldal/szolgáltatás gazdái biztos, ami tuti, gyorsan fabrikáltak maguknak még egy – kicsit szürkébb, szerényen a hátérben meghúzódó, viszont annál életképesebb – lábat, mellyel egy sokkal ígéretesebb üzleti alapon állnak. Felismerték, hogy a nagy üzlethez sürgősen olcsó, flexibilisen árazható és nagy mennyiségű tartalomhoz kell jutniuk. A forradalmi az egészben az, hogy az érvényesülés ígéretétől megtáltosodott zenész a tartalommanagementtel kapcsolatos teendő oroszlánrészét önként és dalolva elvégzi a site szerkesztői helyett: elkészít, feltölt, tag-el. Kivéve egyvalamit: nem ő ad el. Igaz az sem biztos, hogy a site ezt megteszi helyette. A site ügyesen kínál konzultánsi szolgáltatást is: a bevezetőből úgy tűnik a zenei produkciók kérhetnek tanácsot a szakma nagyágyúitól. Valójában a vásárolni kívánó ügyfeleknek adnak tanácsot: milyen termékhez milyen dalt válasszanak. Nyilvánvaló: a valódi ügyfél nem a zenész, hanem a zenét felhasználni vágyó termékgazda.
Üzleti ötletnek jó, hogy vállalkozásként beválik-e, az azon múlik, hogy a kliensek (vásárolni vágyók) felé hitelesen képviseli-e a site a megfelelő minőséget és választékot, továbbá, hogy a zenészek (eladni vágyók) felé potens, komoly felvevőpiaccal rendelkező “sales-force”-ként tud-e feltűnni. Az egyikre szüksége lesz a másikhoz.
Egy valami azonban biztosnak tűnik: a következő évek világslágerei nem innen törnek majd a popok topjaira.

A kupongyűjtögetés szerelmeseinek – mert ilyenek is vannak – szól az ausztrál “The Smith’s Snackfood Company” kampánya idén júniusig. Doritos, Cheetos, Burger Rings zacskókhoz mellékelt kupon beváltásával 1 millió MP3 track közül választhat egyet (zacskónként!) minden  fogyasztó.

További érdekessége a projectnek, hogy a “chip sync” névre keresztelt applikáció révén minden felhasználó elkészítheti a “saját” dalát is. A mexikói ízesítésű Doritos zacskóra kattintva (némi fogalomzavart sem nélkülözve), szamba alap indul, más zacskó esetén pop, rock stb. Erre szóló instrumentumok és szöveg részletek is rákeverhetők. Az eredmény pedig megosztható a Facebookon.

A repertoárt a Sony Music Entertainment helyi leánya állja. Lévén, hogy ingyen vacsi még “odalent” sincsen, tehát a tartalmak költségét valakinek (nevezetesen a Smith’s marketing osztályának) állni kell. Következésképpen az árazás kisebb elemzést követően felkeltette kíváncsiságunkat. Ugyanis: az 1-2 eurónak megfelelő ausztrál dollárt kóstáló termékekbe meglehetősen szűken férne bele egy track ára. Persze, diszkont, flottakedvezmény stb. Értjük. De még így is szűk. Valószínűleg az árazás hasonlóan alakulhatott a Kit Kat nagy-britanniai kampánya esetében is: itt is egy termék – egy dal akciót kommunikált a cég. Tudomásunk szerint jelentős sikerrel!

A minap olvastam egy hazai megrendelésre készült tanulmányt a pénzügyi szolgáltatások felhasználásával kapcsolatos fogyasztói szokásokról, attitűdökről, migrációról… Szóval, hogy ki, mikor, hogyan és miért választ bankot. Találtam benne néhány érdekes adatot. Pl.:
- az emberek 70-80 %-a elégedetlen a bankjával,
- mégis csupán a banki ügyfelek 10%-a vált bankot, s indokolják ezt a jobb ajánlattal inkább, mint az elégedetlenséggel.

De ami a mi szempontunkból a legfontosabb: az esetek zömében 25(!!!) éves kor körül eldől, hogy ki, melyik bankot választja, hogy aztán a pénzügyi kulturáltságának megfelelő változatosságú szolgáltatásokat használja.

És így került a csizma az asztalra: vitathatatlan, hogy ez a célcsoport talán a legfontosabb zenefelhasználó. Aktív, még viszonylag széles skáláról és sokat fogyaszt, és ami a legfontosabb: már rendelkezik (részben) saját egzisztenciával és ízléssel.

Ezeket az összefüggéseket és lehetőségeket a két iparág üzletemberei fel is ismerték. Külföldön. Íme egy jó példa:

A Société Générale bank Franciaországban “So Music”-re keresztelt co-branded ajánlatot nyújt idestova 2 éve több százezer felhasználónak, akik miközben a bank különböző termékeinek használói, korlátlanul fogyaszthatják az egyik major teljes digitális portfóliójának tartalmát, csak nekik rendezett “titkos” koncerteken vehetnek részt “So Music” bankkártyájuk felmutatásával, s további nyalánkságok élvezőivé válnak az ő szemszögükből INGYEN. Illetve kicsit pontosabban: a zenéért külön már nem fizetnek, a banki csomag részeként jutnak hozzá. Ennek következményeként az ott sem rózsás megítélésű banki image a zenekarokkal, előadókkal kapcsolatban felmerülő masszív érzelmi szufficitből is vastagon profitál. Magyarul: javul a megítélése. (Hasonló ajánlattal rendelkezik a Sparkasse Németországban vagy az ING Hollandiában.)
 

Íme egy újabb, ígéretes üzleti modell, mely egy korántsem kockázat- és konkurrencia mentes bizniszt épít – legalábbis részben – a zenére. Mindeközben eljuttatja a zenét, mint a legkeresettebb tartalmat, a felhasználóhoz izgalmas és új keretek között és segítségével akvirál, megtart, aktivál.

Kíváncsian várjuk, ki mikor lép itthon.

Ezt a kérdést feszegeti a Nine Inch Nails Year Zero lemezének kampányával foglalkozó neoszkópos elemzés.

A sokszoros díjnyertes kampány (2007) igazából nem is kampány, hanem már a szórakoztatás, tehát a termék (művészet?) része.

Trent Reznor, a(z azóta megszűnt) Nine Inch Nails együttes formáció frontembere nem csak arról híres, hogy minden berögzült kategóriát felrúg, összemos, újradefiniál - így a reklámkampányt is, mint olyat. Hanem, hogy a legelsők között volt és van, aki az (illegális) zeneletöltés ellen nem harcol, hanem új üzleti modellt keres/talál a helyzethez.

Mutatja az utat, s az örök világosság fényeskedjék nekünk!

Ma (március 24-én) indult útjára Londonban az a kampány, mely a zene fontosságát hivatott kommunikálni. Az egykori CMO Management tag (Blur, Gorillaz) Niamh Byrne nevével fémjelzett aktivitás során a könnyűzene történetének meghatározó, különleges alakjain keresztül szeretnék érzékeltetni a zene nélkülözhetetlenségét. Az üzenet ugyan nem ráz eget-földet, néhány érdekes, új elemmel azonban szolgál az eddigi próbálkozásokhoz képest.

Ezek közül a legfontosabb, hogy ez a kampány végre alkalmas arra, amire a zene maga is: érzelmeket, pozitív érzéseket vált ki egyszerűen attól, hogy kreatív.
Fiatal művészek készítettek rövid animációsfilmeket olyan legendákról, mint: Blind Willie Johnson, The Jam, John Martyn, Nick Cave, Sigur Ros, Kate Bush (önmagában gyönyörűség, hogy nem az agyoncsépelt rocklegendákat vették elő). Minden kisfilm egy-egy szubjektív életrajz, melynek csattanója a fő üzenet egyben: miért számít a zene.

Music Matters - Blind Willie Johnson (23-3-10) from Adam Macaulay on Vimeo.

A kisfilmeket a kezdeményezést támogató művészek honlapjain és a fontosabb közösségépítő oldalakon helyezik el. MM védjegyet kapnak azok az online felületek, melyek a hivatalos közlemény szavaival élve “megadják a lehetőséget az etikus választáshoz”, vagyis ahhoz, hogy a felhasználók legálisan fogyaszthassanak zenei tartalmakat: Orange, Nokia, Vodafone, T-Mobile, 02, Music Station, Spotify, We7, MySpace Music, Sky Songs, MTV, Napster, BT Vision, mFlow, Vidzone, Apple, Amazon, Play, Tesco, HMV, 7Digital, ERA, YouTube, Rough Trade.

A kampány nyitóbulija ma este, a londoni Cargoban lesz. A www.whymusicmatters.org website “go live”-ja szintén ma van.
Mindent egybevetve: az eddigi izomkodó “buy legal” kampányokhoz ez a mostani kb. úgy viszonyul, mint Napoleonhoz Ghandi. Hátha így sikerül!